Márton-napozunk

„Szent Mártonnak ünnepén

Égő lámpást viszek én.

Világítson mindig minékünk,

ahol járunk, ahova megyünk.”

 

Óvodánk – geográfiai helyzetéből fakadóan is – szervesen kapcsolódik Budaörs élő hagyományaihoz. Ennek egyike a Márton-nap megünneplése minden évben november 11-én. A jeles napra két hetes projekt keretében készülődik minden csoportunk. A libás mondókák, énekek, mesék és népi játékokon túl felidézzük és dramatizáljuk Szent Márton teljes legendáját is.

Mit üzenhet a jelennek Szent Márton története, vajon miként azonosulhatnak vele a mai gyerekek?

Miközben változatos technikákkal készülnek a lámpások, a legnagyobbakkal arról beszélgetünk, hogy ki is számít szegénynek; mi mindent kell nélkülöznie; találkoztak-e már koldussal; ki, miről tudna lemondani; milyen módon segített már másokon. Csillogó szemmel sorolják a kreatív ötleteiket, záporoznak a segítőkész felvetések, próbálják értelmezni a témát, mert valójában saját tapasztalatról még nincsen szó, de az ösztönös gyermeki nyitottság és a jó szándék bennük van!

Az iskola-előkészítőseink – sok-sok egyéb teendőjük mellett – Márton életét bemutató, rövid előadással készülnek a nagy napra, amit a kisebbek előtt mutatnak majd be. A szereplőválogatás különösen jó hangulatban telt idén, és kivételesen nem Márton szerepére ácsingózott minden gyerkőc. Gyors egyeztetés után lett sok-sok liba, koldus, lámpással kereső polgár is a darabba. A hét során a gyerekek vesznek néhány vívóleckét, megtanulják a párbajozás alapszabályait, megismerkednek a lovagi erényekkel is a fellépés kedvéért. A lelkesedés és az izgalom óriási, és napról-napra fokozódik.

A nagy nap délelőttjén az emeleten ínycsiklandozó fahéjas, édes illat terjeng, szorgos gyerekkezek által készül a híres-nevezetes sült alma a délutáni lakomára. A szülők reggel óta hordják be a finomságokat, az ünnep fényét emelendő.

És végre elérkezik a délután négy óra, alaposan felöltözve kitódulunk mindannyian a kertbe. A füvön színes műanyag székek, a tornapadon letakart kupac alól itt-ott fakard, pajzs, lovagi páncél, sisak kandikál ki. A kapun, a lépcsőn, a korláton gyönyörű lámpások pislákolnak. Alkonyodik, csökken a természetes fény.

A közönség elfoglalja helyét, a művészek beöltöznek, a felkonferálás alatt már pisszenés sem hallik, elkezdődik az előadás. Kicsik és nagyok tátott szájjal figyelnek. Végül óriási tapsvihar a jutalom, de talán még fontosabb, hogy a szereplők láthatóan élvezték, amit csinálnak. Ez után a teljes óvoda részvételével játszunk még pár libás játékot, hogy szinte teljesen besötétedjen, és indulhassunk a lámpásainkkal bejárni a szomszédos utcákat. Elképesztően hangulatos, ahogy pici fénylő pontokkal a kezünkben, énekelve, mondókázva sétálunk! A gyerekek is átszellemülnek, a környék lakói pedig mosolyogva figyelnek bennünket.

Az udvarra visszaérve terülj-terülj asztalkám vár bennünket, kezdődhet a szeretetlakoma.  Hihetetlenül nagy a választék, rengeteg finomság gyűlt össze! Ezen a ponton csatlakoznak hozzánk a folyamatosan érkező szülők is. Csipegetünk, kötetlenül beszélgetünk, viccelődünk, a gyerekek végigkóstolják a süteményeket. A hidegben jól esik a forró tea, a forralt bor és a libazsíros kenyér, lila hagymával is. Mert tudjuk, hogy “aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik.”

A gyerekek egy idő után a sötét kertben nyargalásznak visongva, olykor  még visszatérnek az asztalhoz egy-egy finom falatért, a felnőttek csevegnek, az új szülők a többiekkel és egymással ismerkednek.

Idén is jól érezzük magunkat mindannyian. Szép hagyomány ez.

Libapecsenyét ízlelgetős, újbort kóstolgatós napokat kívánok:

Zsemle