Gombóc? Leves? Pite?  Szörp? Nem! LEKVÁR!

Mi a jó lekvár titka? Ja, nem, nem, nem gasztroblogger szempontból merül fel a kérdés, mert az elég evidens: helyi termelőktől, piacon beszerzett, minőségi alapanyagok, bevált recept, némi affinitás.

Itt és most inkább arra keressük a választ, hogy vajon a MI lekvárunknak mi a titka, mitől érezzük finomabbnak, különlegesebbnek, gusztusosabbnak a korábban kóstoltaknál.

A lépések sora röviden elmesélhető az ismert mondóka segítségével: az iskola-előkészítősök elmentek  a piacra szilváért, közösen hazacipelték az oviba; másnap kötényt húztak,  Kriszta kiforrázta az üvegeket. Márk, Ottó alaposan megmosta. Bella, Balázs, Aurél, Kendra kimagozta. Mikes, Flóra, Julcsi késsel feldarabolta. Zsemle kiecetezte Bogi hatalmas fazekát. Márk és Ottó beleborította a felaprított gyümölcsöt. Balázs kimérte a cukrot és rázúdította. Aurél kis fahéjjal bolondította. Bella szólt, hogy a sót se’ felejtsük ki. Judit begyújtotta a tűzhelyet. Bendegúz otthonról, a betegágyából szurkolt nekünk. Azután már csak főztük, rotyogtattuk, bugyborékoztattuk, kavargattuk a színes kutyulmányt.

Hogy még mit főztünk bele a fentieken kívül?

A gyerekek lelkesedését, jókedvét, a hosszú, monoton munka során mutatott kitartását, szívósságát, azt, hogy a kőkemény szemeknél sem adták fel, hogy szívósan nyiszatoltak, hogy az érzékenyebbek is kibírták, hogy ragacsos trutyiban kellett nyúlkálniuk, a kényszeresen kezüket mosókat is sikerült az asztalnál tartanunk. A jó beszélgetéseket is belefőztük, melyek főleg arról szóltak, hogy ki, mit készít majd a lekvárból, hogyan kóstolja, eszi, falja, nyalakodja. A dalokat, vicceket, kacagásokat is mind-mind belefőztük a közös termékbe, meg persze azt is, hogy vitamaxisok vagyunk, egy közösség, már-már család.

A „lekvárőrök” felváltva szaladtak ki a konyhába, hogy székre állva, hatalmas fakanállal megkavargassák a fortyogó főzetet. Lassacskán az emeletet betöltötte az ínycsiklandozóan finom, édeskés illat.

Több óra múltán – még a kertből is fel-felszaladtunk kevergetni – kis üvegekbe porcióztuk a gyönyörű, lila, sűrű főzetet. Plédekből pihe-puha kuckót építettünk a csoportszoba félreeső sarkában, jól betakargattuk őket. Elénekeltük a Bóbita, Bóbita táncolt …-t, és szép álmokat kívántunk nekik.

Két nap után gyengéden felébresztettük a szendergő lekvárokat, az üvegekre ki-ki felragasztotta a saját maga készítette címkét, és kikészítette a polcára, hogy hazavigye a családnak.

Uzsonnára viszont a közös, nagy üvegből tettünk a fonott kalácsra, vagyis MEGKÓSTOLTUK, ETTÜK, FALTUK, NYAMI!

Nos, szerintetek mi a jó lekvár titka?

Zsemle